"Néhány esztendeje e könyv szerzője a Notre-Dame székesegyházban járván, vagy inkább kutakodván, az egyik torony homályos zugában emberkéz rótta szót pillantott meg a falon:
'ANÁTKH
Ananké, végzet. A kőbe eléggé mélyen bevésett, idő marta görög nagybetűk, a formájukba és tartásukba belekövült, gótikus írásra valló, középkori kézről tanúskodó jegyek, de legkivált a bennük rejlő gyászos és baljós értelem mélyen megrendítette a szerzőt.
Azon töprengett, azt próbálta megfejteni, miféle szenvedő lélek lehetett az, amelyik addig nem akart megválni e világtól, míg a bűn vagy balsors bélyegét rá nem ütötte az ódon templom homlokára.
A falat azóta befestették vagy levakarták (magam sem tudom már), s a felirat eltűnt. Mert így bánnak a középkor csodálatos templomaival idestova kétszáz esztendeje. Pusztítják őket, ahol érik, belülről és kívülről egyaránt. A pap befesti, az építész levakarja, aztán jön a nép és lerombolja.
Ennélfogva, azon a múló emléken túl, amelyet e könyv szerzője állít itt neki, ma már nincsen nyoma a Notre-Dame komor tornyába belevésett titokzatos szónak, nincsen annak az ismeretlen sorsnak sem, amelyet oly szívszorító tömörséggel fejezett ki. Az az ember, aki azt a szót írta a falra, évszázadokkal ezelőtt eltűnt a nemzedékek sorából." Abból a szóból lett ez a könyv.
'ANÁTKH
Ananké, végzet. A kőbe eléggé mélyen bevésett, idő marta görög nagybetűk, a formájukba és tartásukba belekövült, gótikus írásra valló, középkori kézről tanúskodó jegyek, de legkivált a bennük rejlő gyászos és baljós értelem mélyen megrendítette a szerzőt.
Azon töprengett, azt próbálta megfejteni, miféle szenvedő lélek lehetett az, amelyik addig nem akart megválni e világtól, míg a bűn vagy balsors bélyegét rá nem ütötte az ódon templom homlokára.
A falat azóta befestették vagy levakarták (magam sem tudom már), s a felirat eltűnt. Mert így bánnak a középkor csodálatos templomaival idestova kétszáz esztendeje. Pusztítják őket, ahol érik, belülről és kívülről egyaránt. A pap befesti, az építész levakarja, aztán jön a nép és lerombolja.
Ennélfogva, azon a múló emléken túl, amelyet e könyv szerzője állít itt neki, ma már nincsen nyoma a Notre-Dame komor tornyába belevésett titokzatos szónak, nincsen annak az ismeretlen sorsnak sem, amelyet oly szívszorító tömörséggel fejezett ki. Az az ember, aki azt a szót írta a falra, évszázadokkal ezelőtt eltűnt a nemzedékek sorából." Abból a szóból lett ez a könyv.
Szerelem
Barátság
Erőszak
Izgalom
Mindennapi történet
Varázslatos történet
Elgondolkodtató történet
Nevettem rajta
Sírtam rajta
Tetszett
Azért volt jó olvasni, mert...
A könyv legnagyobb erőssége kérdés nélkül a Victor Hugo teremtette gazdag, élettel teli, kendőzetlenül romantikus regényvilág. Az író szokásosan sokat tesz önmagából a műbe, a személyiség átvilágítja a regény oldalait. Az író minden mondaton átütő lelkesedése, kihívó bizonyosságú véleményformálása, építészet iránti rajongása teszik sajátosan megragadóvá a könyvet. Figyelemre méltó ezen felül az író az építészet és a könyvnyomtatás kapcsolatáról megfogalmazott tézise, amely a regényben újra és újra feltűnik, központi kérdésének tekinthető és kétségtelenül a mű egyik fő ihletője.
Lennék / nem lennék a regényben főhős, mert...
Az elbeszélő több szereplőt kísér a könyvön keresztül, amennyiben főszereplőnek a torz testbe született Quasimodot tekintjük, egyértelműen nem kívánom magam a helyébe. Annál kevésbé egy olyan társadalomban, ahol a mainál nagyobb hangsúly helyeződött a külső tökéletlenségekre, összefüggésbe hozva azokat az erkölcsi elégtelenséggel, isteni bélyegeket látva bennük. Nem meglepő tehát, hogy a gyerekkorától mindenfajta közösségből kitaszított, a társadalom peremén nevelkedő fiú lelki fejlődése testi fejlődésének hű vetülete, még ha pislákol is valahol a megtépett lélek mélyén egy fényecske.
Annak ajánlom, aki...
nyitott egy új írói stílus megismerésére és kész elmerülni a romantika e nagyjának eltéveszthetetlen stílusbeli sajátosságaiban. Nehéz tagadni, hogy a Victor Hugo regények igényelnek egy bizonyos nyitottságot és fogékonyságot, alapvetően azoknak tudom ajánlani, akik élvezik a klasszikusokat. Illetve mindenképpen segít, ha valaki érdeklődik az építészet iránt, minthogy ezzel foglalkozik a leírások legnagyobb része, és ez adja a regény filozófiai hátterét is.
Ne olvassa el, aki...
kikapcsolódásnak szeretné megélni az olvasást. Mint említettem, a regény követel némi elkötelezettséget a modern olvasótól, magam háromszor ugrottam neki mire egyszer végigolvastam. Nem ajánlanám a regényt ezenfelül azoknak, akik fenntartják a cselekmény folytonosságának igényét, akik önközpontú, fellegekben járó egyéneknek tartják a romantikusokat, és akik esetleg úgy érzik, a legszükségesebb tudnivalók a 15. századi Párizs látképéről igazán belefértek volna 10 oldalba is.